2015. június 27., szombat

2. fejezet

Sziasztok! :)
Meghoztam a második fejezetet. Talán kicsit (nagyon :D) szájbarágósra sikeredett, de túlságosan beleéltem magam a szerepbe és én is olyan lettem, mint egy izgatott, óvodás kisfiú, szóval nézzétek el nekem.
Pont ezért fontos, hogy hagyjatok magatok után nyomot, legyen az akármilyen, komment, lájk, feliratkozás, csillag :)
A menüpontokba belehalmoztam a hangulatadó zenéimet, tovább is bővülni fog még.
Mindenkinek jó olvasást kívánok! ;)


A pincérnő széles mosollyal és ringó csípővel jött felém, direkt úgy hajolt be, hogy a dekoltázsába lássak, miközben a kávémat letette az asztalra. Természetesen odanéztem. Ki ne tette volna? Szerintem még Lisa is el-elcsodálkozott volna a csodás kebleken. Hosszú másodpercekig pepecselt, majd elment, hogy úgy tűnjön, mintha nem direkt lett volna az akciója. Ekkor már nem néztem utána. Gregre pillantottam, aki rosszallóan csóválta a fejét tőlem távolabb ülve. Amúgy se mi ketten voltunk zsaruk a kávézóban, szinte mindenki ott volt, aki képes egy másodperc alatt filét csinálni akárkiből, hordjon az akármilyen colort. Féltették a seggem, mintha én lennék a kicseszett angol királynő, holott én voltam a leggyorsabb köztük. Nem tagadom. Képzett zsoldosként éltem és lélegeztem az ébren töltött percek mindegyikében. Mégis, most, hogy sikerült köpésre bírnom egy Vöröst, hirtelen Harris kedvesebb lett velem. Őszintén szólva, ha tudtam volna, hogy ez ilyen könnyű lesz, előbb próbálkozom. Tény, hogy ehhez nyilván nem kevés elkeseredettség kellett, de csalódtam Maxben. Vártam egy kis játékot, egy kis szórakozást, de elég volt megemlítenem a kis Roxit, ő pedig picsogó óvodás módjára képes volt eldobni magától húszévnyi maffiaügyletet, kockáztatni a saját és a családja életét. Szinte biztos volt a bukás. Kilencvenkilenc százalék, hogy nem élem meg a nászéjszakám, úgyhogy most alaposan ki is használtam a hátralévő éjszakákat, amíg még Lisa a városban van. Az viszont tuti, hogy most nem kell ilyen hülyeségekkel foglalkoznom. Elég, ha Max tesz egy óvatlan mozdulatot, és máris golyó repül a fejébe. Kár lenne érte. De magamat jobban sajnálnám.


A kávézóban sűrű tejködként terjedt a cigifüst, talán csak az izgalom vibrálása volt vele összemérhető. Akik nem voltak zsaruk, nem is tudták, hogy mi készülődik. Az átlagos ember nem nagyon törődött a colorokkal, élték a megszokott életüket, és egy könnyed mozdulattal kikerültek minden színes nyakkendős muksót. Nem akartak magukon túlzottan segíteni, bár tény, hogy egy közmunkás életébe ritkán szóltak bele a csapatok. Minden esetre mi segíteni akartunk rajtuk, bár be kell vallani, hogy sokszor ennek személyes oka volt. Sokunkat károsítottak meg annyira, hogy egész életünkben bosszúhadjáratot folytassunk ellenük. Fel akartuk számolni az egész bandát úgy, ahogy van.
Greg újságért nyúlt, feszülten olvasott, ezt abból láttam, hogy az ujjai gyűrögették a lap szélét. Mellette egy csaj ült, Alison, gyilkos egy perszóna. Épp bagózott, a kék szemei néha-néha rám villantak a füstfüggönyön keresztül. Ő türelmesen várt. Engem valahogy nem nyomasztott az egész helyzet, túlzottan természetesen éreztem magam, hiába beszéltem meg egy találkozót egy hidegvérű gyilkossal. Pont leszartam.
Egy húzásra felhörpintettem az espressóm, aztán kortyoltam a hozzá adott pohár vízből. Most tuti jól esett volna egy bagó, kár, hogy nem mérgezem magam vele. Ezután felhúztam a pulcsit a csuklómon, megállapítottam, hogy Max már tíz perce késik, aztán karba tettem a kezem és tovább néztem az ablakon át Dogtown forgalmas utcáit. Még ilyenkor is villogtak a kopott neonok a kaszinókon, hiába nem látszott belőlük semmi.
A telefon a zsebemben megrezzent. Automatikusan nyúltam felé, Lisa hívott. Nem lett volna szabad felvennem, de pár nap múlva eljön az idő, hogy alig beszélhetek majd vele, ezért úgy döntöttem, leszarom a szabályokat.
– Szia – mondtam a készülékbe mosolyogva.
– Ne haragudj, hogy zavarlak – szabadkozott azonnal.
– Semmi gond. Mi a helyzet?
– Épp pakolok, és azon gondolkodom, hogy mit kéne csinálni a… közös emlékekkel, tudod.
Felhúztam a szemöldököm. Most komolyan ilyen hülyeséggel akart zavarni egy küldetés közepén? Lófasz se tudja. Eddig sosem izélt ilyennel, így fel sem tűnt, hogy ez milyen rohadt idegesítő.
– Vidd magaddal, gondolom. – Minden önuralmam összeszedve válaszoltam neki, bár nem volt könnyű.
– De mindet?
De ez most komoly?...
– Nem maradhat semmi a városban.
– De ez rengeteg.
– Majd bérlünk neki egy teherautót.
– Rick…
– Mi az? – sóhajtottam.
Hallgatott. Szerintem érezte, hogy az agyamra megy. Oké, nem lett volna szabad hibáztatnom, feltehetően én könnyebben kezeltem a helyzetet, mint ő. Rám várt egy kurva izgalmas küldetés, az adrenalin felkeléstől lefekvésig végig dolgozott bennem, de neki el kell majd hagyni a várost és mondhatni új életet kezdenie, teljesen egyedül. A szüleihez és rokonaihoz nem mehet, mert ha mégis megtalálják, nem csak őt, de az unokahugicákat is kinyírják.
– Tényleg nem maradhat itt semmi?
Mindig is sejtettem, hogy ő jobban ragaszkodik hozzám, mint én hozzá, de ez ennyire még sosem vált egyértelművé. Mégis mi van velem? A menyasszonyom tökéletes, főz, mos, nem pofázik, nem nyafog és mindig ott van, amikor szükségem van rá.
– Harris megmondta, hogy ami marad és bizonyíthatóan közös, azt el kell égetni.
Hallottam, ahogy benne szakad a levegő. Mintha szakítottam volna vele, pedig eszem ágában sem volt, én tényleg szerettem őt, de most el kell viselnie, hogy ideiglenesen nem fogunk létezni egymásnak.
– Szeretlek – tettem hozzá gyorsan. – Ha kell, két teherautót is bérelek. Nem akarom, hogy bármit meg kelljen perzselni.
– Tudom. – Úgy válaszolt, hogy szinte hallottam a megnyugodott mosolyát.
A kávézó ajtaja fölött csilingelni kezdett az oda akasztott csengő. Szerintem még sosem hallottam semmit ilyen élesen, de még nem fordultam arra.
– Mennem kell – mondtam Lisának. – Este érkezem. – És ezzel le is tettem a telefont.
A hátam mögül érzékeltem Rockwell nehéz lépteit. Minden mozdulata után megreccsent a kopott fapadló, azonban én még mindig nem néztem rá. Baszki. Annyira izgultam, hogy azt lehetetlenség lenne elmondani. Úgy vert a szívem, mintha kötél nélkül vetettem volna magam le egy szikláról. Elkezdődik, bassza meg!
Max megállt mellettem, csak ekkor fordítottam felé az arcomat. Nem tűnt megviseltnek, nyoma sem volt annak a megtört testvérnek és fiúnak, mint egy hete az őrsön. Lehet, hogy azért jött, hogy megöljön?
Az öltöny makulátlanul mutatott rajta, mint ahogy a tökéletesen megkötött vörös nyakkendő is. A szeme és az arca kifejezéstelen és rezzenéstelen. Hű, el kell ismerni, hogy így tényleg elég megnyerő csóka. Kár, hogy az öklén most is ott vannak a sebek, amiket pár napja szerezhetett a védelmi pénz kiverése közben…
– Már azt hittem, el sem jössz – vigyorodtam el, közben felálltam és kezet nyújtottam felé, azonban ő nem viszonozta a mozdulatot, csak előre meredt. Ettől egy pillanatra megdermedtem és bennem fagyott a levegő. Tényleg ki akar nyírni. – Na mi van? Már az úriemberekből is kiveszett a jó modor? – Ezzel próbáltam leplezni a félelmem. Nem sikerült.
– Első szabály – szólalt meg végül, de csak ennyit mondott.
– Mi? – vontam össze a szemöldököm, egy szót se értettem abból, amit mondani akart, úgyhogy le is fagyott a vigyor a képemről.
– Nincs kézfogás – dörmögött.
– Miért nincs?
– Mindig van náluk fegyver.
Egy kedves, dallamos női hang szólalt meg Max mellől, aminek a tulajdonosát eddig észre se vettem. De hogy lehettem ekkora marha, hogy nem szúrtam ki? A nő gyönyörű volt, hatalmas, értelmes, zöld szemekkel, minden porcikájából sugárzott az érzékiség és az erotika. Egy pillanatra elszédült a fejem és csak a lány arcába voltam képes meredni. Látszott, hogy bizalmatlan velem, összeszorított ajkakkal bámult fel rám. Jóval magasabb voltam, mint ő.
– És ennek mi köze ehhez? – csúszott ki belőlem végül a kérdés, de nem Maxnek szántam. Egyszerűen képtelen voltam levenni a tekintetem a másikról. Kinek kell a pincérnő, ha valaki egy helyiségben tartózkodik egy ilyen kis döggel?
– Ha fegyverük van – kezdett bele oldalra pillantva –, feleslegessé válik a kézfogás, ami annak a jele, hogy nem jelentenek veszélyt a másikra nézve.
– Akkor mivel kötnek alkut, ha nincs kézfogás?
– Tiszta szóval – válaszolt ezúttal Rockwell.
– Gondolom – röhögtem el magam.
– Nem hiszed?
– Túl nagy az üzlet egy szóhoz, bennetek meg kevés a becsület.
– Zsaru szemmel biztos, de fogalmad sincs, hogy a mi világunkban mekkora ereje van egy szónak. Még.
Nem válaszoltam, csak hümmögtem. Ugyan már Maxre figyeltem, a gondolataimban épp a nőről hámoztam le a ruhát. Tuti, hogy a nője, azért ilyen szerény és szófogadó.
Amíg én elmerültem a fejemben, addig a két méter magas Vörös a pici kör alakú asztalhoz leültette a barna szépséget, aztán magának is húzott oda egy széket, már csak rám vártak. Kisvártatva én is elhelyezkedtem, szembe velük. A formás kis teremtés rám sem bírt nézni, szinte el is fordult.
– Be sem mutatsz a hölgynek?
– Ő maga is be tud, ha akar. Rox? – bökte kicsit oldalba.
Rox? Tehát Roxi? A kis Roxi? Roxanne Alvarez? Max Rockwell egyetlen, digó húga? Bassza meg. Gondolatban azonnal fel is öltöztettem a lánykát. Nem lenne jó ötlet megkefélni egy Vörös húgát. De akkor…
– Roxanne vagyok. – Sandán, görbén fölfele nézve pislogott rám. Tényleg nagyon bizalmatlan volt velem, végül is nem csoda.
– Örvendek – mosolyogtam.
Be kellett volna mutatkoznom, viszont jobb, ha nem tudja az igazi nevem. Mindkettőnknek könnyebb lesz így.
– Hát te sem vagy a jó modor mintapéldánya, hekuskám! – Rockwell kicsit feloldódva nevetgélt.
– Sajnálom – tártam szét a karjaim.
– Van már álneved?
– Még nem gondolkodtam rajta – vallottam be őszintén.
– Majd Rox választ neked egyet, végtére is ő lesz a nőd egy darabig.
– Én benne vagyok. – Minden sármom és kedvességem összeszedve próbáltam rámosolyogni. Nem vagyok egy túl vidám ember, sőt, aranyosnak se mondanám magam, de őt nem szerettem volna megijeszteni. – Ígérem, hogy vigyázni fogunk rád.
Roxanne nem felelt, az asztal alatt megfogta a bátyja kezét és némán hallgatott. Tudta, hogy ez nem jelent semmit. Nálunk nem jelent annyit egy szó, mint másutt.
– Szóval megvan már, hogy mi lesz? – Kicsit komolyabb témára váltva leszedtem magam Alvarezről és próbáltam többé nem rá koncentrálni.
– Kicsit vicces, hogy akkora királyoknak hiszitek magatok, de nem tudtok kitalálni egy épkézláb sztorit, nem?
– Ha lenne rá eszközünk, már megcsináltuk volna, viszont te magad is tudod, hogy belső ember nélkül nem lehet beépülni, Maxi.
– Bizony, hogy nem. De te be fogsz.
Egy pillanatra összeszorult a seggem. Mégis mi a francot akar? Mit tervez?
– Mégis hogy?
– Van olyan emberetek, aki bevállalna egy kis plusz melót némi engedmény fejében?
– Elítéltre gondolsz? – kérdeztem, ő meg bólintott. – Dugig van a börtön, van néhány patkánygerincű mocsok.
– Nagyon helyes – válaszolt, majd rágyújtott egy cigarettára.
– Nem értem, hogy mire akarsz kilyukadni.
– Az egyiküket meg fogod ölni.
Rockwell háta mögé pillantottam, láttam, hogy Greg és Alison teljesen elképedtek. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy nekem is kihagyott egy ütemet a ketyegőm.
– Mi van? – nyeltem egy nagyot.
A Dogtown-i rendőrökről az állam teljesen levette a kezét, nem kötöttek minket szabályok, csak az erkölcs. De ez több volt a soknál.
– Fogod magad és szíven fogod lőni.
– Remélem, hogy csak szórakozol. Mégis miért csinálnék ilyet?
– Mert bántotta a húgom. Bántotta a nődet. – Ez a tetű teljesen felélénkült a gondolatra, hogy megölethet velem valakit. Hiába a jó külső, a kedves szerep, a szexi húg, attól meg egy mészáros.
– Őket egy Hamus bántotta. Nem fogok ártatlant ölni.
– Dehogynem. – Gondosan borotvált arcára győzelemittas vigyor fagyott. – Mondd csak, tudsz valakit, aki jutányos áron gyártana neked egy hamulila nyakkendőt?

***

A rohadt életbe, kurva jó a terv. Felkelés óta csak ez járt a fejemben. Max Rockwell egy hülye állat. Esküszöm, hogy olyan hülye, hogy az egész még be is jöhet. Menő lesz. Menő leszek.
Hangosan sercegett a borotva, ahogy megfosztottam magam a szőrtől, aztán arcszesszel csapkodtam be a már csupasz területeket.
– Kurva menő leszek – hörögtem, vetettem magamra még egy utolsó pillantást, aztán kijöttem a fürdőből.
Ijesztően üres lett a lakás. Minden tele dobozzal, ami ugyan sok helyet foglalt, de eltűntek azok az apró holmik, amik az életem részei voltak. Holnap reggel Lisa is eltűnik és rettentő sokáig nem fogom látni.
Ő épp a konyhában sündörgött, müzlit reggelizett. Én ezen már túl voltam. Úgy ragyogott, mint egy szőke angyalka, egyenes háttal ült, még rágás közben is szép volt. Valami női magazint olvasgatott. Nem mondtam el neki Roxanne-t nem akartam, hogy még ennél is jobban aggódjon. Ki örült volna annak, hogy pár hónappal az esküvő előtt papás-mamást játszana egy istennővel? Nyilván senki.
– Jó reggelt – köszöntem.
– Neked is.
Puszit nyomtam a feje tetejére, aztán gyorsan az ajtóhoz is siettem. Rohadtul pörögtem. Most nem az őrsre megyek majd, hanem egyenesen a városi börtönbe, ahol már vár majd Harris a kliensemmel. Nem tudom, hogy ki lesz az, de nagyon remélem, hogy kemény csávó.
– Sietek ma haza. Este elviszlek vacsorázni, oké?
– Jó lenne – válaszolta kedvesen, aztán be is csuktam magam mögött az ajtót.
Beszálltam a kocsiba és csak hajtottam. Zene az nem szólt, az ujjaim mégis valami önkényes ütemet ütöttek a kormányon, mint valami őrülté.
Egyébként szép volt ez a reggel. Fényesen sütött a nap, a tavasz kezdett rátelepedni Dogtown szennyes mocskára, ilyenkor mindig kicsit olyan volt, mintha nem erről a városról beszélnénk. Ilyenkor kicsit kevesebb volt a bűnözés is. Hiába, a romantika, na az még nem halott.
Mérhetetlenül sok piros lámpánál akadtam fent a külváros felé tartva. Nagy volt a forgalom, a gyalogosok szarakodtak, így egy idő után kénytelen voltam felcsapni a tetőre a lámpát, hogy mindenki eltakarodjon az utamból. Amúgy az ilyen nem szokott idegesíteni, na de kérem, ha minden jól megy, pár napon belül be fogok épülni a Vörösök közé és végre szétcsaphatom őket. Bizony, apa, mint ahogy te is akartad.
A háromnegyed órás utat sikerült másfél órásra elnyújtani, amíg végre kiértem az épületek közül és a távolban egy végeláthatatlan síkságban megpillantottam a több tíz méter magas falakat szögesdróttal a tetejükön, őrtornyokat és a járőröző szekusokat.
Végre pattogott a kocsim kereke alatt a parkoló fehér kavicsa és a kapu felé lépdeltem. Amúgy nem tudom, hogy kinek az ötlete volt kövecskékkel felszórni az utat, de vesszen éhen, rohadt nehéz volt benne menni, pedig kényelmesen öltöztem: farmer, bakancs, fekete ing és napszemüveg.
A kapu előtt a két őr között ott állt Harris. Majd megette a düh, hogy ennyit késtem, de a bajusza az rendben volt. Hogy lehet valami ennyire cseszettül tökéletes?
– Helló! – biccentettem neki oda.
Ő kezet nyújtott, amit ezúttal most én nem viszonoztam. Basszus. Miért élvezem ezt a rohadt játékot ennyire?
Értetlenkedve mért engem végig, én viszont vigyorogva rágóztam a képébe és nem reagáltam. Ezt is utálta.
– Csak játszom a szerepet, főnök.
– Ezért baszol velem kezet fogni?
– Mindig van nálam fegyver, főnök – jelentettem ki, ezt követően elindultam a bejárat felé, az őrök meg szó nélkül beengedtek.
Harris úgy állt ott a felborotvált hajával meg a szikkadt izmaival, mint egy elbaszott faszent. Éreztem rajta, hogyha nem lennék aduász a kezében, egyből tarkón lőne. De nem tehette. Miért élvezem ezt ennyire, basszus?
– Nem jössz? – intettem felé, ő pedig ugrott, mint a csicskám.
Kellett egy kis idő, amíg lenyugodott és átadta nekem az aktát, amiben a kis segédem adatai voltak. Kopasz, de csak azért, mert a homlokán eléggé mikiegeresedett és amúgy hülyén nézett volna ki. lefittyenő ajkak, pajkos, kicsit beesett szemek és arc, elég átlagos pofának tűnt.
– Ki ez? – Miközben ezt kérdeztem, néhány biztonsági megmotozott, levettek rólam mindent, amivel kárt tehetnék vagy tehetnének bennem. Az egyik volt olyan bátor és magától megoldotta az övem, ettől én rögtön bepöccentem. – Óvatosan, cowboy! – morrantottam rá, majd én magam vettem le.
– Ő jó lesz?
– Mit tudom én! Te megbízol benne?
– Benned se bízom meg – csúszott ki a száján.
Biztos vagyok benne, hogy ezt nem akarta az orromra kötni, de a flegmaságom annyira felhúzta, hogy kicsit odadöfött. Kár. Kénytelen lesz bennem megbízni, ha tetszik neki, ha nem.
Tovább néztem az aktát, az ujjam játszott az elsárgult lapok szélén. Közben éreztem a börtön hűvösségét, sivárságát és a rácsok vasszagát. Ha az ember fia nem vigyáz Dogtownban, egy átmulatott éjszaka után is idebent dekkolhat hónapokat. A bíróság jóindulatától függ.
– Drog- és fegyverbirtoklás, testi sértés, adócsalás? Ki ez, valami elkényeztetett cicafiú?
– Elég gyenge az akarata, simán belement a dologba. Minél hamarabb el akarom kezdeni.
– Ja, én is – morogtam és visszamerültem. Egyszer csak szembe ötlött a neve. – Matthew Callahan? – kiáltottam fel.
Harris kussolt. A rohadék.
– Baszd meg, ez most komoly? – hörögtem.
– Mi vele a gond?
– Pontosan tudod. Greg végig velem lesz, te meg a nyakunkba sózol egy muksót, aki kefélte aztán bedrogozta a húgát?
A főnököm vállat vont.
– Hasznos.
– Nem, ha Greg előbb nyírja ki! – üvöltöttem rá.
– Akkor majd koppints az orrára, baszd meg! – ordított vissza. Tényleg nagyon idegesítettem már.
– Jól van – morogtam. – De ha Callahan elpatkol az akció közben, az a te lelkeden fog száradni.
– De szar lesz nekem – gúnyolódott.
Két nagy darab állat végigkísért minket a folyosókon. Feltűnően csend volt, de épp ebédidőre járt idebent.
Egy szűkös, kicsi szobába nyitottak nekem ajtót, Matthew már odabent ült. Látszott rajta a félelem és az aggódás. Harris jól elbaszta, hogy pont őt találta meg. Még szerencse, hogy Max elmondása szerint még egyik csapat se ismerte nagyon a Hamusokat, így akár tartozhatott ez a nyámnyila alak is közéjük.
A vaskos fémajtó csikorogva csukódott be mögöttem, én meg kettesben maradtam a fickóval.
– Szevasz, Callahan – köszöntem neki, ő csak visszabólintott.
Leültem elé az asztalhoz, a zsebemből kivettem egy doboz cigit és átnyújtottam neki egy szálat, amit aztán meggyújtottam. Türelmesen vártam, amíg az összebilincselt kezei közt tartva letüdőz pár slukkot, majd meglepetésemre ő kezdett el beszélni.
– Benned kit tisztelhetek?
Kicsit mintha megbátorodott volna, lehet, hogy csak elvonási tünetei voltak. Mindenesetre nem tudtam neki válaszolni, a telefonom megrezzent a zsebemben. Először azt hittem, hogy megint Lisa hív valami szentimentális baromsággal, viszont csak egyet rezzent és megállt. Tehát üzenet.
– Egy pillanat. – Az ujjamat felemelve mutattam is neki, hogy várjon.
Ha tudtam volna, hogy mi áll abban az üzenetben, talán kicsit többet időzök el. Csak egy percet mondjuk. Nem, nem azért, mert ezután összedőlt az addigi életem. Vagyis mondhatni, de a lehető legjobb értelemben. A hátam mögött hagytam mindent, minden jót és minden rosszat, teljesen új lapot kaptam, azzá váltam, akivé akartam, olyanná, amilyenné akartam, ez pedig nem adatik meg egy életben túl sok embernek.
Roxanne üzent. Csupán két szó állt benne, egy kereszt és egy vezetéknév, mégis, ahogy megláttam ezt, olyan erő öntött el, amilyet még soha nem éreztem. Valaki más megválasztotta, hogy ki legyek, hogy ő kivel akar élni, én pedig szó nélkül beleegyeztem. Valahogy gondolkodnom sem kellett rajta. Richard Williams egy szempillantás alatt meghalt és átvette a helyét valaki más. Valami más, és mintha ezt a személyt jobban ismertem volna, mint azt, aki huszonkilenc rohadt évig voltam. Tökéletes.
Elmosolyodtam, minden végtagom és porcikám ellazult. Nem éreztem többé se dühöt, se izgatottságot, mintha lebegtem volna. A kék szemem opálosan csillogott, szőke hajamat egy mozdulattal hátratúrtam, majd olyat tettem, amilyet még soha életemben: kivettem egy szál cigit és rágyújtottam. Basszus. Ha tudtam volna, hogy ez ennyire jó, korábban rászokom.
Letüdőztem egy slukkot, majd hátra dőltem és bemutatkoztam, de nem fogtam kezet. Ezentúl mindig lesz nálam fegyver. Én magam vagyok a fegyver. Így felesleges a kézfogás. Innentől fogva minden szavam szent és megszeghetetlen.
– A nevem Andrew Madden.

2 megjegyzés:

  1. Hát szia! :3

    Gondolhattad, hogy egy idő után itt is fel fogok tűnni. :"D Mert hát már régóta szeretnék maffiás blogba belekezdeni (ki ne szeretne magáról olvasni?! *-* meg egyébként is érdekes téma), csak eddig valahogy az összes, amibe belfutottam... hát, komolytalannak tűnt, és nem hittem el, hogy igazán igényes lehet, kellően ki van dolgozva, és valószerűtlennek tűnt, hogy az írók áldoztak arra időt, hogy kellően tájékozódjanak.
    De a tied más. Érdekes olvasni a hamusokról, meg a vörösekről, és, hát, izgató, hogy egy zsaru be fog épülni. Na, meg érdekes ez az új személyazonosság dolog, én nem tudnám megszokni, de Rick... akarom mondani, Andrew nagyon jól viszonyul hozzá. Bár jónak ígérkezik a kamuélete egy bombázó oldalán. :D Szóval nagyon izgalmas volt, ittam minden egyes szavát, és nagyon tetszik ez a vagány, kemény stílus, ami ezzel a laza, szlenges szóhasználattal párosul.
    És most, remélem, nem haragszol meg, de jön egy kis hideg is. Szóval, sorry, de tényleg olyan voltál, mint egy ovis. Egy kicsit kapkodtál, és mintha mindenfélére ki szerettél volna térni. Például egyszer ott tartottunk, hogy nincs zene, és két sorral később pedig áttértél az időjárásra. Szóval nekem úgy tűnt, hogy siettél, és mindent meg akartál mutatni ebben a részben. Szóval, szerintem nem ártana újra olvasni, mert ez így elég szeles lett. De remélem nem haragszol, csak én ezt tényleg így éreztem, de az általad említett szájbarágósság nem tűnt fel. :D
    Mindenesetre én hű olvasód (ha minden jól megy, kommentelőd is) maradok,

    Maffia

    Ó, és nem sikerült csillagoznom, de ötöst adtam volna. És amúgy imádom a rajzaidat. *-* Bár kinek ne tetszenének, amikor kigyúrt, izmos férfiakat ábrázolnak?! *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, drága Maffia, hát miért haragudnék meg rád a negatív dologért? :) Sőt! Kifejezetten örülök neki! Köszönöm szépen, hogy őszintén leírtad a véleményed és írtál nekem kommentet, egy igazi kis tündér vagy :3
      És hát igen, én nagyon bírom a maffiás dolgokat, szóval elég veteránnak számítok benne :DD igyekszem élethű lenni, még ha nem is vagyok maffiózó.... vagy mégis? :DD hahahaha
      Szóval, minden esetre köszönöm és köszönöm, hogy olvasol :3

      Törlés