1. fejezet

Sziasztok! :)

Első fejezet. Nemigazán tudok mit hozzáfűzni, beszéljen helyettem Andrew.

A

 kórházból egyenesen az őrsre indultam. Fortyogott bennem a düh, és úgy éreztem, hogy egyetlen mozdulattal képes lennék fellökni egy autót, épp ezért az úton átfutva nem is nagyon figyeltem arra, hogy mikor üthetnek el. Pont nem érdekelt. Ha most itt helyben elpatkolnék, mi lennék? Csak egy újabb jelvényes járulékos veszteség egy aktában. De nem fogok meghalni, ó, nem. Legalábbis nem így és nem most. Nem fogja ilyen egyszerűen megúszni ezt a szarságot, nem hagyom neki.

Még csak taxit se hívtam, gyalog mentem el egészen a rendőrkapitányságig, pedig nincs túl közel a városi kórházhoz. Őszintén szólva bele se gondoltam, hogy mi fog rám odabent várni, csak a bosszú érdekelt, de amint beléptem, szinte rögtön fel is fordult a gyomrom. Minden kollégám és minden felettesem szánakozva nézett rám, sajnálkozva kapaszkodtak a vállamba és álegyüttérzést színlelve mondták el a jókívánságaikat. Te szent ég, ez talán jobban idegesített, mint ami várt rám ezek után, pedig egy gyerekgyilkossal kell majd szembenéznem. Egyedül a társam nem jött oda hozzám színészkedni, így a tekintetem ráfüggesztve nyugtatgattam magam. Túl jól ismert. Alig vártam, hogy végre mellé léphessek és áthasson rám a jeges személyiség.

Természetesen a kapitány játszott előttem a legtöbbet. Fancsali arccal hallgattam végig, hogy mennyire bántja a dolog, de nem csak az én esetem, hanem úgy mindenkié egész Dogtownban. Na, persze. El tudom képzelni, mennyit panaszkodhat a borbélynak hetente kétszer, amikor elmegy és a valag pénzből, amit a semmivel keres, alkalmanként megcsináltatja azt a rohadt vastag bajuszt a szája fölött. Idegesített, dühített, hogy lehet valami ilyen cseszettmód tökéletes? Még egy szál sem állt ki belőle. Az utcán meg addig mindeközben természetesen bandaháború folyt.

– Hányasban van? – dörmögtem az orrom alatt, amikor meguntam a jelenetet.

– Másnak adom az ügyet, Williams, nem vehetsz részt személyes ügyekben – oktatott ki Harris, ez a mocsok.

– Nem játszunk ilyet – hörögtem, fejben már vagy háromszor elpróbáltam, mikét fogom kinyírni, ha nem mondja el gyorsan.

– Negyvenkettes. – A társam közénk lépett, ismert már annyira, hogy tudja, nem bírom, ha szórakoznak velem, és cseppet sem tett volna jót a karrieremnek, ha netalán behúzok egyet a rendőrkapitánynak.

– Oké. – Harrisre nem is figyelve kezdtem el rohanni a kihallgatók felé, az orromban pedig egyre inkább gyűlt a vér szaga.

Sötét, dohos folyosó vezetett le odáig, szűkös volt és hideg, milyen lett volna, hisz az egész az alagsorban helyezkedett el. Számtalanszor jöttem már le ide az elmúlt tíz évben, pedig pontosan emlékszem, hogy amikor idekerültem, még féltem ettől a helytől. Hiába nevelt a faterom kiskorom óta kemény srácnak, azért ez a város képes kijátszani még a legnagyobb gengszterek idegrendszerét is. Tökéletes példa erre maga Max Rockwell, aki épp a negyvenkettesbe csücsült.

Ahogy haladtunk előre a folyosón, két oldalról vaskos, kopott vasajtók vettek minket körül. Nagyjából a végéig kellett elmennünk, amikor megjelent előttem a varázslatos két szám. A társam a kezembe csúsztatott egy aktát, azonban ahogy ki akartam venni a kezéből, nem adta rögtön oda. Bizalmat gerjesztő nagy, fekete szemei higgadtságra uszítottak.

– Értem, Greg, ne félj már.

– Van nálad fegyver? – A hangja úgy dörmögött a levegőben, mint a legengedelmesebb motor.

Nem válaszoltam, csupán egy halvány mosoly kúszott a borostám alá.

– Rick, kérem! – nyújtotta ki felém a hatalmas tenyerét.

Forgattam a szemem, de végül engedelmesen előhúztam a stukkert a zakóm alól, aztán több szóra nem is várva beléptem a vallatóba.

Odabent nagyobb volt a bűz, mint odakint, viszont itt durván fűtöttek, ez is hozzátartozott a megtöréshez. Belül már készítettem magam, hogy mit fogok Maxnek mondani, annyi gondolat kavargott a fejemben. Tudtam, hogy már itt ül három órája, tehát elég labilis lehet, viszont azt nem gondoltam, hogy ennyire.

A férfi, aki a Vörösök fejének egyik kedvenc ölebe, a férfi, aki száznyolcvan kilókat nyom ki fekve, a férfi a nyaktól bokáig érő tetoválás-áradatban elegánsan képes uralni városokban a drogpiacot, most megtörve, megbilincselve, az asztalra dőlve zokogott. Egy pillanatra megtorpantam, egyáltalán nem erre számítottam. Aztán eszembe jutott Kyle, és nem is kellett több.

Hangosan csuktam be magam mögött az ajtót, hogy ő is észrevegye, és így is történt. Összerezzenve kapta fel a fejét, ökleivel az arcát törölgette, de nem sikerült neki túlzottan elfeledtetni velem az előző jelenetet. Örökre az emlékezetembe égett.

– Nahát – mondtam, miközben az előtte lévő széket kihúztam és leültem rá –, ez aztán meglepett.

Rockwell nem válaszolt, kiégett tekintettel meredt maga elé, mintha nem is ő lett volna. Több közös ügyünk is volt már, sokszor került a kezeink közé, de egy-két évnél többre sosem bírtuk lecsukatni, a francos kapcsolatainak hála néha maga a bíró mentette fel, mindegy volt, hogy döntöttek az esküdtek…

– Egy Vörös érzelmekkel…

Szívott egyet magán, mindeközben lassan csóválta nehéz fejét. Most tűnt csak fel, hogy a legutóbbi találkozásunk óta milyen bozontot növesztett az arcára.

– Mi ez a…? – kérdeztem tőle és a kezemmel az államat simogattam.

– Nem kezdhetnénk bele? – búgott a hangja.

– Ahogy gondolod – egyenesedtem fel az előrehajlásból.

Most először néztem bele az aktába, amit Greg adott át. Gondosan állított össze mindent, tele képekkel. Szinte éreztem, ahogy fogja a kezem és vezet, hogy újra lecsukhassam őt.

– Mesélnél nekem, hogy mégis mi volt ma ez a balhé?

– Nincs kedvem beszélni – nyögte fáradtan, a tekintetét még mindig nem emelte rám.

– Oké, akkor majd találgatok.

Kis időre elcsendesedtem. Szinte hallottam, milyen eszement lassúsággal dobogott Max szíve. Láttam rajta, hogy egyáltalán nem érdekelte semmi, valami borzasztóan bántotta, ami fontosabb volt, mint ő maga. Az ego hiánya pedig elég ritkaságszámba ment a Vörösöknél.

Lustán futottam át a fotókat, összerezzentem, amikor megláttam a nővéremet ábrázolót. Úgy feküdt a földön, mintha hulla lenne, szerencsére viszont épp a kórházban lábadozott, mégis meg akart halni.

Fapofával löktem elé egy halott férfit ábrázoló fotót és a reakciót vártam.

– Istenem – sóhajtotta. Reszketve engedte ki magából a levegőt, a szemeit pedig erősen összeszorította.

– Meghalt – jelentettem ki félszegen. – Azonnal a hullaházba ment. De meg kell mondanom, ez igazán tetszetős fejlövés, gyönyörű a bemeneti seb. Ez csakis te lehettél, Maxi ­– becéztem gúnyosan.

A mögötte lévő tükörre néztem, láttam, hogy engem is nagyon megviseltek a történtek, jobban, mint kellene. Tudtam, hogy a túloldalon ott áll Greg és Harris is, és árgus szemekkel figyeltek, mint az egyik legjobb vallatót.

– Ki volt ő?

Nem válaszolt.

– Ki ez, Rockwell? Ahogy látom kék a nyakkendője, de javíts ki, ha tévedek.

– Hamulila – búgta.

Éreztem, ahogy a homlokomon összesűrűsödtek a ráncok.

– Micsoda?

– Új csapat – fejezte ki magát röviden.

Megfagyott bennem az ütő. Eddig is voltak vagy nyolcan és elég nagy csatákat rendeztek, nem volt szükség még többre.

– Picsába – sóhajtottam, a tenyeremmel takartam el az arcom.

– Mocskosak, Williams. Mocskosan játszanak.

– Ó, mert ti szentek vagytok, mi?! – üvöltöttem előrehajolva az arcába. – Térj észhez, Max! Mi volt a vita tárgya? Egy elveszett revolver? Egy gramm narkó?

– Erőszakolnak, baszd meg! Végigjárják az összes colort és mindenkinek elkapják az asszonyát és a lányát, minden női rokont! – A hatalmas férfi felegyenesedve vetett rám árnyékot, pedig én sem voltam kis darab. Látszott rajta a fortyogó düh, a tehetetlenség érzése. Tulajdonképp annyira nem különböztek egymástól.

– Remekül megoldottad – sziszegtem.

– Nem volt már választásom, elegük lett a főnököknek.

– És ki volt ez? – mutattam a képre, amin egy középkorú, sovány férfi volt látható a fejlövéssel.

– Nem tudom. Egy közülük.

– Tehát még csak nem is a vezér?

– Csak jeleztünk.

– Valószínűleg ők is csak jeleztek nektek, hogy el kéne kotródni.

Rockwell lassan visszasüllyedt a kényelmetlen vasszékbe, ami már az én hátamat is nyomta, pedig csak tíz perce ültem itt.

– Ha szeretnéd, átadjuk nekik a terepet, de akkor vége.

– Mégis minek?

– A jó életnek.

Felröhögtem.

– Jó élet? Mégis mi a jó élet abban, hogy ebben a kicseszett városban a zsaru hordja a sí maszkot, és nem a tolvaj? Kénytelenek vagyunk, mert féltjük a családunkat tőletek!

– Ó, Rick… mi sose basznánk meg a nejed.

Megdermedtem. Görbén fölfelé pillantottam az előttem ülő férfira, és a páni félelem végigszaladt a testemben.

– Honnan tudsz róla?

Ismét csend ülte meg a szobát, csak a saját fújtatásomat hallottam.

– Kérdeztem valamit!

– Lényegtelen! – morrant vissza. – Valamit tenni kell a Hamusok ellen!

– De nem az én városomban!

– Akkor költözz el! – ordított dühödten és igaza volt. – Ha annyira félted a szaros életed, Dogtown nem a te helyed!

Tudtam, pontosan tudtam, hogy ennél bölcsebb útmutatást még soha életemben nem hallottam. Fognom kéne a családom és elhúzni innen valahova jó messzire. És akkor miért nem tettem ezt? Miért nem tettem mindezt meg már évekkel ezelőtt, amikor az apámat kivégezték? Vagy amikor az öcsémet? Mert valami idekötött. Minden istenverte dogtown-i lakos ide született és nem hajlandó elhagyni ezt a helyet. Ilyenkor általában elengedünk egy finom mosolyt és tereljük a témát.

– Nem nekem kellene így tennem, a nővéremnek kellett volna.

– Ó, mi történt Saraval?

Újabb fagyos grimaszra húzódik az arcom, amint kiejti a nővérem nevét, ezért úgy gondoltam, hogy bosszúból játszom vele egy kicsit.

– Mi is a Vörösök jelszava? – kérdeztem, miközben a nyakába kötött vörös nyakkendőt néztem.

– Család, hűség, hatalom – szavalta unottan.

– Neked is nagy családod van, ugye Maxi? – faggattam gúnyosan, mire nagyon nyelt.

– Ahhoz senkinek semmi köze.

– Úgy tudom, hogy anyád ribanc volt.

Hirtelen megugrott, megcsörrent a lánc az asztalon, de visszafogta magát.

– Az anyám tanár – mondta szinte a szavakat köpködve.

– Persze, persze, hogy az. Ezért vagytok heten testvérek.

Erősen szívta be a levegőt, görbe orrán úgy tágultak ki az orrcimpák, mint egy dühödt bikáén.

– Van öt öcséd és egy húgod, igaz?

A húg szóra összeszorult az ökle. Egyértelmű volt, hogy ennyi férfi között ő a család kicsi kincse. Elkényeztetett maffia-picsa lehet.

Elmélyedve néztem a mappába, hogy keressek egy női nevet, az anyja Alicia, ezen kívül csak egy Roxanne Alvarez nevű volt. Digó.

– Roxi? – kacsintottam fel rá egy félszeg mosollyal.

– Elég volt, Richard… – nyögte. – Őt hagyd ki!

– Hány éves a kis Roxi?

– Huszonegy.

– Volt már terhes?

– Te most viccelsz velem? – horkant fel. – Mégis hogy jön ez ide?

– Csak mert a nővérem az – mondtam monoton hangon. – Volt – egészítettem ki.

Max egy pillanat alatt hulla fehér arcra váltott. Kidülledt szemekkel meredt rám, egész testében elernyedt.

– Amikor… – kezdtem bele. Nehezen szedtem össze a gondolataimat. – Ezek szerint a Hamusok… nekiálltak rád lőni – grimaszba fordult az arcom. – A nővérem is telibe kapta egy golyó – morogtam, közben pisztolyt formáltam a kezemmel és megráztam a fejem mellett.

– Ne…

– Elment a baba, Max.

– Baszd meg, Rick, én…

Innentől már nem hallottam, mit mondott, teljesen elhomályosult körülöttem minden, csak magam láttam a tükörben, a copfba kötött szőke hajam, gondozatlan borostát, jeges, acélos tekintet, ahogy jelez a tükör mögött állóknak, és abban a pillanatban a sarokban kikapcsolt a kamera pici piros fénye. Nem vett többé minket. Max lehunyta a szemeit és csendesen várt.

Én felálltam összeszorítottam az ökleimet, recsegtek a csontok, de még ezután hogy fognak!

– Sajnálom – csúszott ki belőle.

– Nincs gond – biccentettem és kifordítottam a székét. – Tudod, csak a család.

Ebben a pillanatban lecsapott az öklöm. Egyenesen állcsúcson találtam a férfit, aki ettől máris félájultam borult hátra a székkel.

– Meg a hűség.

Újabb csapás.

– Meg a hatalom.

Ekkor már minden erőmből püföltem, a fogak felsértették a bőröm, de nem törődtem vele, mint ahogy a többiek sem. Nem jött be senki. Nem ritka az ilyesmi errefelé. Ez az igazi hatalom.

Miután végeztem vele és nem találtam semmi élvezeteset abban, hogy egy ájult embert klopfolok, a zakómat megigazítva felegyenesedtem és kimentem a tárgyalóból, ahol Greg lemondó arccal és karba tett kezekkel várt a bajszossal együtt. Amikor megláttam ezt, halkan csuktam be magam mögött az ajtót.

– Ennek mi értelme volt? – förmedt rám Harris. – Nem tudtunk meg semmit.

– Mi? – kérdeztem vissza.

– Nem volt túl jó kihallgatás.

– Ja. Tényleg nem. De én csak szét akartam verni – vontam meg a vállam egy grimasszal, majd elhagytam a kapitányságot, hogy megnézzem, a feleségem életben van-e még ebben a rohadt városban.

***

Nagy kő esett le a szívemről, amikor megláttam a konyhaablakon keresztül. Épp főzőcskézett valamit, mint általában szokta. Finom, kecses alakjának minden apró pontja kedves volt nekem, akárcsak a ház, amit választott nekünk pár éve. Külvárosi otthon, ahhoz képest biztonságos. Fehér kerítés, vakolatlan téglafal, az előkertben milliónyi rózsa, amiket talán még nálam is jobban szeretett.

Csak az ajtón belépve hallottam meg, hogy odabent a zene is szól, valami swing-féle, kellemesen táncikált rá, amit néhány percig még mosolyogva figyeltem az ajtófélfának dőlve, majd amikor elhalkult a muzsika, megköszörültem a torkom. Megriadva fordult felém, a gyönyörűség pedig majd elvakított. Hófehér bőre csillogott a beáramló napfényben, mint ahogy azok a csodás mézszínű fürtök is a fején. Hatalmas, kék szemei érdeklődve bámultak rám, aztán már csak azon kaptam magam, hogy a nyakamba ugrik és megcsókol. Minden alkalommal levett a lábamról már csupán a létezésével is. Tökéletes nő volt. Finom, kecses, engedékeny és jószívű, mindenki kedvence, igazi külvárosi családanya.

– Úgy szeretlek – mormoltam a hajába bújva ölelés közben.

– Még jó – nézett rám vissza. – Hogyhogy ilyen korán?

– Hosszú volt a mai nap – húztam oldalra a számat.

– Sara jól van – bólogatott. – Már amennyire jól lehet. Neki főzök, borzasztó a kaja ott.

– Ja.

Szinte észrevétlenül illant tovább a karjaim közül és tért vissza a főzéshez. Én csak hátulról bámultam őt és hirtelen beugrott a kis huszonegy éves Roxi. Max azt mondta, hogy mindenkit elkaptak a Hamusok. Vajon őt is? Mi történik, ha átveszik a hatalmas Dogtown alvilágán és Lisa is így jár? Nem bírnám ki. Mint ahogy az sem nyugtat meg, hogy Max tudja a kilétét. Elvileg a rendőrök, családtagok és mindenféle hatalmi szerv minden adata szigorúan titkos a városban és nem kerülhet senki kezébe, akkor ő mégis honnan tudta? Elmondjam Lisának? Hozzam rá a frászt és érezze magát még szörnyűbben, mint eddig? Nem… valami más módszer kell.

– Ja, amúgy visszahívott minket a múzeumos pasas.

– Mi? – vigyorodtam el.

– Megkapjuk decemberre – mosolygott.

– Komolyan? – kérdeztem vissza, de már ekkor újra a karjaim között tartottam.

– Igen – bólogatott serényen és megcsókolt. – Ott lesz az esküvőnk, ahol mindig is akartuk – nevetgélt bájosan, ami megmelengette a szívem.

– Hát ez fantasztikus!

Én tényleg örültem neki, vagyis próbáltam. A legutóbbi esküvő, amit ott tartottak egyáltalán nem végződött túl szépen. Mint kiderült a pár családjában volt egy-egy coloros, akik akkor épp elég nagy háborúban voltak egymással, így egy alkalmat sem hagytak volna ki, hogy kinyírják a másikat. Az eredmény két félig kiirtott család. Emlékszem arra a napra. Nyár volt, dög meleg és már két óra elteltével olyan bűz, hogy egy hónapig éreztem magamon.

– Biztos, hogy ott szeretnéd megtartani?

– Persze, ott ismerkedtünk meg, hol máshol lehetne?

– Igaz – egyeztem bele végül.

De akkor biztonságossá kell tennem. Addig van még kilenc hónap. Mire lehet elég? Ez maximum csak akkor jöhetne be, ha valaki…

Basszus. Hirtelen egy öngyilkos ötlet vágott a fejembe. Lehet, hogy meg se érem az esküvőm napját, mégis ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy nekilássak. Beledöglök, ha nem tehetem meg!

Óriási puszit nyomok Lisa arcára, aztán közlöm, hogy vissza kell mennem az őrsre, és lehet, hogy csak reggel jövök majd. Jól fogadta, mint mindig. Sosem akadt ki, sosem vádolt meg azzal, hogy megcsalom. Amúgy se tennék ilyet soha.

Ezúttal taxival szánkáztam be, csupán húsz perc volt az egész. Maxet ekkor már a gyengélkedőn kezelték, mint valami gyönge kisiskolást. Rendben, tényleg elég rendesen szétvertem, a szemöldöke és a szája is felhasadt, a bal szemét nem is lehetett látni és az arca is bedagadt, de ez csak egy könnyű hétköznap volt neki.

Az ápolólányka rögtön félreugrott, ahogy meglátott és kirohant. Én Rockwell ágya mellé húztam egy széket és kellemesen rávigyorogtam.

– Ismerik odabent az arcom?

Kis csend után megingatta a fejét.

– Csak én néztem utánad, tudod, hogy a zsernyákokról újságokban sem látni semmit.

Pont, ahogy gondoltam.

– Beviszel.

– Hova? – hörrent fel. – Étterembe?

– A Vörösökhöz.

– Te meg vagy húzatva! – reccsent rám. – Mindkettőnket meg akarsz öletni?

Széttártam a karom és megvontam a vállam.

– Mégis miért tennék ilyet?

Össze van törve, el akar húzni, ez látszik, de neki már késő. Ő is tisztában van ezzel. És kinek nem késő?

– Család.

– Gerinctelen patkány vagy.

– Akárcsak te.

– Nem viszlek be. Ha akarnám, se tudnám!

– Kiviszek mindenkit – dobtam be az aduászomat rögtön.

Azonnal lefagyott. Tudtam. Hatalmas férfi sötét szakállal, érdeklődő, barna szemekkel, hátrafésült, sötét hajjal, hatalmas testtel, hasonlítunk, csak a hajunk színe más. Testvérek is lehetnénk. És én is ugyanezt akarnám, ha én lennék ilyen helyzetben. Ó, Maxi… túl átlátszó vagy, te megtört, kiöregedett Vörös.

– Jó a tanúvédelmi programunk, te is tudod. Hány ilyet akartatok már kinyírni?

– Túl sokat – hörögte.

– És hányat sikerült?

– Csak húszat.

– Na, látod, jók az esélyeik. És ígérem, hogy a kis Roxit sosem fogják többet akarata ellenére megfarkalni.

Szinte láttam, ahogy összeszorul a szíve.

– Se anyádat.

– És mégis, hogy vihetnélek be? – kérdezte megtörve. Nyertem.

– Mondjuk, családtag vagyok. Rég nem látott unokatesó.

– Ismerik a családom öt ősre visszamenőleg.

Elégedetten meghúztam a számat. Azért ez nem semmi.

– Akkor legyek új családtag.

– Mi?

– Köszönj az új sógorodnak! – vigyorogtam rá szélesen, ő meg majd szétrobbant a dühtől.